Kulissza

A nagy víznél ér utol az alkonyat. Futnék a rózsaszín felhők után, elmenteném az ünnepi díszletet. A baglyok tánca teszi teljessé a bált. A fagy tervezte a kulisszát, alkonyatkor minden elveszíti szilárd körvonalait. Homályosabbak a berögzült gondolatok, halványul a döntések kontúrja, csak a mosolyra húzódó ajkak és csillogó szemek jelentenek biztos pontot a fagyos félhomályban. A vadludak és a repülőgép is messze szállnak. Ők az állókép statikus, be nem fogható mozzanatai, a hétköznapok lázadói, az időszámítás megtévesztői.

Bizonytalan léptekkel lefelé sétálva, biztos léptekkel felfelé sietve. Sötét csöndben, vakító napfényben ugyanolyan szép a Duna. Fagyos partja még megtartana, a közepe már tovább sodorna.

Öröm elmerülni a nagyvíz rengetegében. A jeges keretek közé ékelődött hullámok tovább erősítik a tudat mantráját. Miden jól van.

Ajándék

Kikezdi a szél és a fagy a kezeket, mégsem tanul a tenyér. Örömmel adja át a melegét. Mindkettő mohón kap utána. Az egyik ajándékot bont, a másik oltalmat keres.

Értelmetlen jeleket rajzol a friss hóba, szüksége van a csontig hatoló hidegre. Nehéz esőcseppekként koppannak az elme határain a gondolatok, a jég sem nyomja el a visszhang lüktetését. Egyéves álomból ébredek, még látom a folyót, még számolom a szivárványokat, már más álom elől iramodnának meg a gondolatok.

Meddig ajándék az ajándék? Addig, amíg masni tarja össze a csomagolást, vagy ameddig örömet okoz, nem porosodik és rozsdásodik, nem reped meg a széle és nem csorbul az éle? A polcon is ugyanúgy veri vissza a napsugarakat, mint a kirakatban?

Csomagolópapír zizegése vegyül a hinta monoton nyikorgásába. Új kérdések vezetnének vissza a régi csapásra. Várom a havat. A fehérség beborítja, ragyogó takaróval fedi el a fagyos pázsitot.

A jég nem lejtő, az utazás öröme nemcsak az érkezés, a felnőtt kornak nincs is küszöbe, az elme azért van, hogy táguljon. Recept nélkül osztogatható a boldogság.

Méz

Mennydörgés vegyül a téli éjszakába. Színes szikrák cikáznak a mínuszok között, mégsem kötik le a tekintetet. Csak néz, messze, maga sem tudja, mit fürkész. De látja, hogy mi van a dombok mögött, mit takar a kopár ágak törékeny takarója, a vízparti avar fagyos földje, a kesztyűtartók mélysége. Mit rejtenek a szövetek, a szamárfülek, a jegyzetek. Kis noteszbe álomkócosan belekarcolt jeligék. Régen féltve a szekrény tetejére feltett, most leporolt, önmagukban ragyogó kis játékok.

Elveszik a látóhatár, lehetőségeket rejt a vakító köd. Szivárvány vegyül a fehérségbe, más szemek máshonnan mutatják meg a világot. Cinkos mosoly villan a téridőn át.

Néhány sor ingat, majd ringat édes mámorba. Jégvirágok futnak fel a hinta kötelén, üdítő nektárjukból mézet készít a képzelet.

Ezzel édesítem a játékot, élesítem a tekintetet, olajozom az ajtókat, hintem fel az ösvényt, ápolom az elmét. Így minden szebb.

Mutató

Zajra ébredek. Súrlódnának a valósággal a nesztelenül suhanó percek, megvalósíthatatlan kívánságot teljesít az óramutató. Mesebeli tájat lát a szem, összeolvadnak a fák a köddel, a köd a sötéttel, az út az árokkal. Nem kellenek árnyékok, sem színek, a retinába ég a vakító fehérség. Aludnék, inkább álmodom. Azt, hogy nem fáj az ébredés, azt, hogy nem bánt a dugó, azt, hogy nem nyűg az út. Azt is, hogy olvad a mosoly a fagyon, egymásra rakódnak az emlékek. Távolinak tűnik a tegnap és közelinek a tavalyi év. Az álomban maguktól születnek meg a döntések. Nem elhallgatott igenek és ki nem mondott nemek jelzik az ösvényt, hanem az út mutatja a lehetőségeket.

Álmot élek. Csendes szobában ragyognak a csillagok, meleg a takaró, szállingózik a hó.

Az sem baj, ha felkel a nap.

Csendes

Legyőzi a csönd a zajt. Bódultam lapulok a falhoz, lehajtom a fejem. Megpihennek az ujjak és az elme, elcsitul a véráram. Nem mozdulok.

Nem gondolok a nedves matracokra, a hideg pokrócokra, az elgémberedett kezekre, az üres tekintetekre.

Sem a ragyogókra, a fürkészőkre, vagy a beletörődőkre.

A csupasz faágakra gondolok. Akkor vetkőznek, amikor más fázik, akkor öltöznek, amikor mi olvadunk. Szabadon állják a mínuszok ostromát, büszkén merednek a kék égbe. Ha látnának, tiszta lenne a tekintetük. Bölcsesség tükröződne a szemeikből, olyan meglátásokról mesélnének, amelyekről álmodni sem mertem.

Pedig merészeket álmodok. Vakmerően teljesítendőket, irigyelhetőket, ösztönzőket, simogatókat, tisztítókat és melegítőket.

És békés álmokat élek. Csendes csodákból szőtt takaró alatt bújok el éjjel.

Igen, ez a takaró is csendes csodákból készült :)

Pótol

Hajnalban a rigók kérnek táncba. Este már a baglyok kísérnek haza. Nem zakatol az agy az eseménytelenségben, valami furcsa mégis foglalkoztatja a gondolkodót. Milyen gyorsan válik elengedhetetlenné a félve követett álom? Meddig élvezhető még? Mikor szigetelődnek el a vágyak, mint a mohával benőtt fakéreg? Mit lehet számon kérni, amikor nincsenek elvárások? Mit kell magyarázni, amikor nincs mit magyarázni?

Puha fotelben ringatózva napsugár fedi el az arc tökéletlenségeit. Nincsenek is már tökéletlenségek, sem megoldásra váró feladatok. Csak a gőz van, apró mennyországgá változtatja a pamlagot az elmét betöltő édes massza.

Keressük a fordítottat a simában, keressük a kérdést a kijelentésben. Helyette fordítani, simulni, kérdezni és kijelenteni kellene.

Pótló busz, pótló szó. Pótló szív.

csend.

Van, hogy megbénítják a gondolatok a hintázó elmét. Bármerre fordítom a fejem, rácsok közé szorul a tekintet. Néhányon ott van az ujjlenyomatom, a munka hevében beleégett a forró vasba. Másokat mások kovácsoltak maguk köré. Sötét árnyékok között táncolnának a szivárványok.

Van, hogy nem értem a szembejövők mosolyát.

Van, hogy csicseregve sír a hegedű.

Van, hogy kiszállnék a hintából.

Mégis maradok, mégis akarom, hogy engem se értsenek, és várom, hogy illatos virágok gyökere málassza szét a rácsokat.

Nagyregényeket olvasva fejest ugrok a mindenség csendjébe, tetszik a mosolygó víztükör.

Megperdült a hinta, ijedten kalimpál a szív, lüktet a vér, fókuszál a szem. Várja, míg helyreáll a rend.