Szivárványok

Rutinná vált a rohanás. A kutya éneke elkergeti a hajnali álmokat, az autó zaja elnyomja a rigóéneket, a nevetés elodázza a szürke gondolatokat. Szinte észrevétlenül lopakodik a tavasz. Sárguló repce bukkan ki a zöldellő bokrok mögül. Csak a virágba borult fára emlékezem, meglep, hogy már minden átalakult. A szivárványok változást ígértek, de lejárati dátum és használati utasítás nélkül kaptam meg a jövendölést. Egyre beljebb tolom az ágyat, óriási teret hagyok magamnak. Zuhanó almaként kólint fejbe a felismerés, hogy minden változik és alig veszem észre, mert úgy gondolom, hogy mégis ugyanaz marad. Akár elégedetten hátradőlhetnék, de abban nincs semmi szivárványos.

Legyőzhetetlen

Savként zubog le a torkomon a sok kifogás. Érzem, ahogy marja a nyelőcsövem és arra készül, hogy mindenemet átjárja a nemtehetemség. Nem engedek a nyomásnak, különös erőket ébreszt bennem az intés. Hiszem, hogy megcsinálom azt, amitől mások óvva intenek. Most nem ők vannak a színpadon, hanem enyém a terep. Én rendezem a körülményeket, és az elhatározás mérhetetlen energiával tölt fel. Kis lépés az emberiségnek, de nagy lépés nekem. Várom a kihívásokat, vörös posztóval megyek eléjük, hogy méltóképp üdvözöljem őket a pavilonban. Kijár a kölcsönös tisztelet, de legbelül tudom, hogy legyőzhetetlen vagyok.

Beállítások

Tavasz van, olykor mégis felveszem a báránybundát és őszinte kíváncsisággal hallgatom a körülöttem zajló világot. Mosolyogva konstatálom, hogy a sorok között feladott leckét is megtanultam. Akárhogy is nézem, az emberi naivitás a legszebb dolgok egyike. Hogy hisszük, amit látunk és saját szemüvegünkön keresztül észleljük a valóságot mellőzve mások fókuszait. Hogy hiszek magamban és magabiztosan kezelem a beállításokat.

Tudom, hogy mi van a csomagomban és állandóan bővítem a készletet.

Élmény

Ajtók, folyosók, új épületek, más világok tárulnak ki előttem, miközben én a kisujjamat sem mozdítom. Egy helyben ülve élem meg, miként tágul a tudatom, hogy fogadja be az új gondolatokat. Bizsergést érzek, miközben lapozok, mosolyogva emésztem a mondatokat, nagyokat bólintok és felszabadít a felvilágosult eszme.

Mintha újra az iskolapadban ülnék, egy éve még papírhalmazok borították körülöttem a párnákat. Megszépültek az emlékek. Máshogy látom a múltat és szinte nosztalgiázva szívom be a jól bevált tea illatát. 

Minden egyes elolvasott mondat megerősít, hitet, biztonságot és örömet ad. Élvezem az elégedettség eufóriáját. Kicsit elbódít, „elringat, marasztal, egésszé gyúr”.

Furcsa dolog ez, egyszerű lenne a tavasz ra fogni azt, hogy világgá kürtölném a boldogságot.

A felismerés egy kis teremtés és egy újabb lépés a következő ajtóhoz.

Boldog, aki nem tudatlan

Álmosan hunyorog a határ a kora tavaszi napba. Mintha még öt percet kérne a harsányan éneklő rigóktól. Ismerős képet látok, így festhetek, amikor reggelente megszólal az ébresztő. A kutya vidáman tapossa a füvet, én azt nézem, hogy vált zöldbe az út széle. Friss fű lepi be a tavalyi gazt, de még nem teljes a megújulás. Itt-ott előbukkan a régi dudva, akárcsak a tavaly legyökerezett gondolatok, ez sem tágít a felszínről. Olyan a természet, mint a könyvespolc, amin időnként új könyvek veszik át a főszerepet, de a régiek sem kerülnek le onnan. A könyvespolc pedig olyan, mint én magam, teli színes borítókkal, meglepő szókapcsolatokkal, örökérvényű gondolatokkal, hermeneutikás körökkel.

Gyalogolok, a kutyát nézem és közben megértem, miért lehetnek boldogok a tudatlanok. Ő csak megy, még nem ismeri, milyen felüdülést és mókát hoz a tél és azt sem tudja, hogy néhány hónap múlva búvóhelyet keres a nyári hőség elől. Idővel ez is kiderül, ahogy én sem maradok tudatlan és tisztában vagyok vele, hogy ettől még lehet egy mennyországom.

Jósnő

Sosem akartam jós lenni. Mindent látó jövendőmondó.

És nem is akarok. Várom a meglepetéseket.

Akarom, hogy mindig öröm legyen az élmény és ne váljon a rutin részévé.

Nem, ma nem vasárnap van! Ma egy ugyanolyan nap van, mint máskor. Csak magamnak és a körülményeknek köszönhetem, hogy úgy élem meg, ahogy akarom.

És … egy párhuzamos? Ugyan…jót nevettünk volna. Egyenes, de nem párhuzamos,  viszont nem is merőleges. Nem vagyok matematikus, nem bocsátkozom szögfüggvényekbe.

Nem, nem akarok jós lenni, vagy jövendölő, sem mindent tudó, sem vadakat terelő juhász. Megkaptam, amit kértem. Igaz, ez nem olyan, mint egy komód az IKEA-ból, de használati utasítás nélkül is megtanulom összerakni, és bölcsen használni. Megpróbálom. Ígérem.

Credo

Hiszek egy Időben. A ciklikus, örökké önmagát ismétlő időben, ami újra és újra lehetőséget ad a változásra. Ami nem tűnik el. Figyel, követ és pont úgy múlik, ahogy számomra a lehető legmegfelelőbb.

Hiszek egy Életben, ami épp úgy alakul, ahogy én szeretném és mindig a legjobbat tárja elém. Olyan, mint egy szülő: dicsér, amikor megérdemlem, megsimogat, amikor szükségem van rá és dorgál, ha kell.

Hiszek a Találkozásokban, amik nem véletlenül alakulnak úgy, ahogy megéltem. Mert megtanultam, hogy nincsenek jelentéktelen találkozások. De megesik, hogy figyelmetlen vagyok, és csak utólag eszmélek rá egy egymásba botlás fontosságára.

Hiszek az Álmokban, amik utat mutatnak a mindennapi élet rejtett búvóhelyeihez. És ahol éjszaka fészket rakhat az elmém, hogy megpihenjen. Mert tudom, hogy ha eltévednék, elég kiterítenem az álomból szőtt térképet és újra megtalálom a helyes utat.

Hiszek Önmagamban. Mert én vagyok ez egyetlen, aki igazán hihet bennem. Aki ismeri a kockázatokat és az erősségeket. Tudja, mennyit érek. És tudja, hogy semmi nem ér ennél többet számomra a világomban.

…a Józanészben, a Jó borban, a Bizalomban, a Fejlődésben, a Nyújtózkodásban.

Az őszinte Nevetésben és a Mosolyban, ami mindannyiunk számára egyet jelent.

A Remegésben, amit olyakor nem egyszerű megmagyarázni.

A Beszédben, amit annyira egyszerű félremagyarázni.

A Szamárfülekben, amik mindig mást jelentenek.

A Betűkben, amik mindig segítenek.