(jól)Eső(k)

A hirtelen jött szél felborzolja a parti nádast. A napot már eltakarják a felhők, de a levegőnek még senki nem szólt, hogy zivatar jön. Ugyanolyan forró, mint egy órával ezelőtt. Az emberek lassan eszmélnek, hogy aztán gyorsan összepakolják a felszerelést és meglógjanak a vihar elől.

Nem érzem a nyugtalanságukat, nem érzem a villámok keltette feszültséget a távvezetékek alatt. Nem akarok elmenni innen.

Fülledt az idő, nem mozdul a levegő a folyóparton. Beszorul a szél a fák közé. Beborul az ég, elered az eső. Átlátszó függöny ereszkedik a tájra, lassan áztatja a leveleket, a ruhát és a földet. Élvezem. Nem akarok elmenni.

A városban hirtelen jön a zápor. Végre kiürülnek a terek és mintha egy másik valóságba kerülnék. Az eső lemossa az utca porát az erkélyen tündöklő virágokról, megtisztítja a tereket, kifényezi a macskakövet, elnyomja a kanális szagát. Vacogok a hirtelen jött hidegtől és a felemelő gyönyörtől, alig várom a buszt, hogy az ablakából nézzem a szivárványt.

Ma kisütött a nap. Annyian várták már a fényt, hogy végre megmutatta magát. Előtte sem esett, csak a köd permetezte be az autó szélvédőjét. Átjár a nap ragyogása, de ez csak sötétedés után tűnik föl. Nosztalgiázok az esők emlékein és azon tűnődöm, hogy mennyi Pillanatot tudunk minél tovább megőrizni? Nem merülök bele a szakmai fejtegetésbe. Tudom, hogy minden Pillanat véges és végtelen egyszerre. És kevés felvillanyozóbb dolog van a pillanatnyi halhatatlanságnál.

Álom 3.0

Nem hittem volna, hogy ennyire jól esik elvárások nélkül létezni. Ha csak néhány órára is kiesni a megszokottból, teljesen újat látni, megélni. Nem várni a csodás megvilágosodásokat, meglepő megnyilvánulásokat, kényszerű kinyilatkoztatásokat. Egyszerűen rakni egyik lábam a másik után, követni az árnyékom és nem felébredni. Hagyni, hogy délben is az álmokból szőtt pókháló lepje be az arcom és dacolni az ellen, hogy újra visszakerüljek a valóságomba. Egy újabb álomból kaptam ízelítőt és néhány pillanatra eljátszok a vissza-visszatérő gondolattal, hogy aztán elmém nagyszekrényének tetejére tehessem, mint egy féltett, drága játékot, amit óvni kell.
Eltettem a játékot. Hazafelé vezetek, mellettem a fa, mögöttem a pontyok hangoskodnak. Valóságshowba illő szituáció, én is csak nevetek és érzem, hogy valami más kezdődik. Néhány napra új prioritások veszik át a gyeplőt. És én hagyom, mert tudom, hogy tudatlanul is én irányítok.

Meglepetés

Pörögni akartam, hát megkaptam. Hosszú nap volt, de a U2 slágere jó kezdésnek bizonyult. Kíváncsian mentem a kávézóba, új hely, új emberek, új történetek. Az elejétől tudtam, hogy jó lesz. De álmomban sem mertem volna azt gondolni, hogy ennyire. Pedig csak a felszínt kapargattuk. Sokadik kézből informálódok tőlem sok-sok kilométerre történő dolgokról és mégis érzem, ahogy új felületek jelennek meg a világképemben. Egyelőre fehérek, de lassan rajzolódnak ki a kontúrok és szembesülök azzal, amit eddig is tudtam, csak valami gátolt abban, hogy megfogalmazzam a történéseket. Nem szívesen búcsúzom, napokig folytatnám ezt a beszélgetést egy olyan témáról, amiről azt hittem, hogy már senki nem tud újat mondani.
Tovább pörögnek a homokszemek, de újra és újra visszatérnek a délelőtti gondolatok. Este rájövök, hogy ez nem munka, nem hobbi, nem szívesség, nem egyszerű tájékoztatás. Megint formálódtam kicsit és újra átrágom, hogy mit is jelent a Carpe diem! ... mert nem egyszerű mindig a mának élni, sőt, néha elképzelhetetlen.  Felfogni, átélni, értékelni a Pillanatot. És nem elfelejteni ezeket a Pillanatokat, hanem elraktározni, olykor ezekből táplálkozni. De főleg sosem elhanyagolni a (meg)érzést és a(z át)élést. Én így fordítom a szállóigét. Döbbenettől és hálától kipirult arccal írom a mailboxba, hogy köszönöm!

Lendület

Összetörve másztam ki az ágyból. Semmi kedvem a nappali világossághoz, nincs kedvem megmosakodni, kávét főzni. Persze, ez nem kedv kérdése, ez már automatikus művelet. Már a kávézásnál elindult valami. Jó zene szólt, vigyorogva szaladtam fel a lépcsőn, hogy bepottyanjak még álomszagú irodám nyikorgó székébe. És azóta tart. Már közel öt órája tart ez a megmagyarázhatatlan lendület. Olyan, mintha valaki lesné a kívánságaimat és mindig azt tolja elém, amire szükségem van. Kezdődött egy ötlettel, a megvalósítás volt a folytatás. Utána egy olvasnivaló, amit továbbítottam, mert ha engem boldoggá tett, másnak is tetszeni fog. Egy másik írás. Az utolsó karaktereknél kihúzom magam, meghallom az angyalok kórusát, beragyog a késő délelőtti nap. Valóra vált álom illat lengi be a szobát. Egy déli telefon a hab a tortán, ami egy újabb csöndben megfogalmazott vágyat teljesít.

Legszívesebben szétosztanám a lendületet, édesség helyett mosolyt tennék a cipőkbe vasárnap reggel. Cukor helyett boldogsággal édesíteném a kávét, pénz helyett élettel segíteném a rászorulót.

nagyszínpad

Kiállok a világot jelentő deszkákra. Hallom, ahogy a gyér faágakon tapsolnak a levelek, majd elcsitulnak, kezdődhet az előadás. A folyó másik partján vadásznak. Érzem, ahogy megfeszül a vadász vállában az izom, érzem, ahogy koncentrál. Érzem az állat riadtságát, a körmök eszeveszett kaparását, a menekülés szagát. Eldördül a puska. Egy pillanatra vadász vagyok, vad és töltény. Összeérnek a világok, sebesen cikáznak a gondolataim, a levelekkel együtt elviszi őket a víz. Hirtelen nem számít a világ.  Kiprovokáltam értem és ellenem a körülményeket. Annyi a dolgom, hogy élvezzem a gyümölcsét és a lehető legtöbbet tanuljak.

Jó itt állni. A természet nem ítél. Nincs keret, kép, skatulya, vagy archetípus. Tudja, hogy mit akarok.

Álom 2.0.

Csúszós leveleken járok, az árok tetején sétálok. Néha meg akarok kapaszkodni egy-egy faágban, nehogy lecsússzak a mély árokba. Közben azt magyarázom egy kérdésre válaszolva, hogy az intuíció a fáradtságmentes felismerés – ennyi maradt meg az álomképből, amely a reggeli kávérituálé közben villant fel a fejemben. Örülök, amikor nem csak kusza kép(telenség)ek maradnak meg az álmaiból, hanem olyan mozzanatok, amelyek értelmezése a felismerés megelégedettségével tölt el.

Vannak olyan dolgok, amelyeket fölösleges magyarázni. Számomra ezek a jelek a tudatalattiban elraktározott információk segítségével tökéletesen applikálhatok a való életben.

Nézem a vén diófát a ház előtt. Egy galamb próbál megkapaszkodni a kopasz ágakon. Első próbálkozásra nem sikerül, másodikra se. Végül fogja magát és felszáll, pillanatok alatt eltűnik a levegőben. Nem kell erőltetni azt, ami nem megy – próbálom olvasni a galamb gondolatait. Néhány perc múlva azonban visszatér és elégedetten elhelyezkedik a korábban kinézett ágon. Utána egy másik galamb is mellé ül. 

Búvóhely

Kint zuhog az eső. Látom, ahogy apró patakokat rajzol az ablaküvegre és eltűnik a párkány alatt. Megtelik a hamutartó az erkélyen. Az esőcseppek koncentrikus köröket rajzolnak a vízbe és az sem állítja meg őket, hogy már nincs hová hullaniuk. Tudatlanul átveszik a korábban lehullott cseppek helyét.

Az ablakból nézem az akciófilmet. Egy magas támlájú fotelben ülök, mellettem kis asztalka. Épp a lámpa fér el rajta, a borospohár, a kávéscsésze, egy csomag zsebkendő és a könyv. Szép, keménykötésű, bordó darab. Örök igazságok vannak benne, amiken most csak átsuhanok. Mert leköt a kinti világ, az eső és az utca fénye. Félhomályba borul a szoba olvasósarka. Törökülésbe kuckózom magam és csendben mosolygok, hogy ez az én búvóhelyem. Itt olyan világokba csöppenek, ahova csak meghívásos alapon lehet bejutni. Magamra húzom a pokrócot és nagyot kortyolok az öblös borospohárból. Elmerülök a tökéletességben és ráeszmélek, hogy nagy a csend. Csak az eső kopogását hallom. Elgondolkodom és rájövök, hogy igazából mindig ezt akartam. Szembe menni az elvárásokkal. Megmutatni, hogy így is boldogulok. Sőt, így boldogulok igazán. Túl határozott vagyok ahhoz, hogy elismerjem a régi korok nagy igazságait.

Arra ébredek  fel, hogy fázom. Elállt az eső, lehűlt a levegő, lecsúszott a pokróc a lábamról és kialudtak a fények.