Törzshelyen

Édes vörösbor ízével csábít a szabad ég alá a sötét. Régi égi rajzok képét várva foglalom el a törzshelyet. Átalakul a várakozás, felhők takarják el a kusza képeket, csak két csillag látványában merülhet el a hintázó. Hirtelen belekap a szél a kötélbe, az elmúlt napok porát veti arcomba a légáram. Ijesztő árnyakat rajzol a cseresznye lombja.

Kuszál, kócol, cirógat, játszik a szél. Cinkos mosolyt rajzol az arcra, kacagva leng a hinta. Felüdülést hoz a szél, nyugodtabb napokat sejtetnek a felhők, izzadtság helyett esőcseppek rajzolnak majd képeket.

Mellőzi a ritmust az éretlen szilva kopogása, helyette a szív zenél ütemesen. Szélnek eresztem a kérdéseket, a por szövi tovább a terveket.

Nyári esték magányában mindig magamra lelek.

Körvonalak

Feloldja a hőség a lét szilárd körvonalait. Pajkos árnyakat vet a gőz a szelíd mindennapokra. Lágy eső hűti le a hinta felforrósodott deszkáit, lángként táncol a szoknya a hajnali szélben. Kivirágoznak a korábban kérdőjelekként tekergő indák, egyszer beérnek az illatos válaszok.

Nem törik meg a napfény a tó vizén, az orromig ér a fáradt napsugár. Újraszíneződnek az egykori izgalmak. Diadalként tetszeleg a néhány órás emlék.

Állva hintázva, magasba nyújtózva, a bőrt szellőztetve végtelen erdők fái közt szaladva keresem az álmok telét.

Mosoly ragasztás helyett elégedettséget varázsol az arcra az őszi barack idegesítően lecsurgó leve.

Boldoggá nézni, széppé gondolni, érthetően közölni, eleget tenni.

Nyár

Öntudatlanul visznek előre a lábak, elvarázsol a város zsongása. Ismerősen ismeretlen arcok soksága keresztezi az utam. A változás állandósága teremt új tereket. Az elme irama visz előre az úton, lejtőből emelkedő, akadályból kapaszkodó lesz. Pillanatok odázzák el a kérdéseket.

 A hintából kiszállva nehéz a földön járni. Kitart a lendület, nem engednek az elemek. Macskakőről macskakőre rakom a lábam, máséból a másikéba a kezem, billentyűről billentyűre az ujjaim.

És látok mosolyt, rohanást, port és tüzet. Ő betűket és ragyogó csillagot. A Hold sarlójáról lábat lógatva csodálom a világot. Tovább hiszem, hogy minden jó.

Összeér

Elemi erők hajtják a hintát, régóta állandó a lendület. Lábaim helyett a gondolatok irányítanak, a körülmények adnak jó szelet. Hajam a vitorla, gondolatokat kócol a fuvallat. Öltöztet a libabőr.

Zenélnek a láncok, hangjegyeken lóg a világ, nem nyikorog, nem zörög, hanem lágy eső és felszálló köd dallamára ébred, rigóénekbe vegyülő mennydörgésre fekszik, élményszagú szuszogásra álmodik.

Van, hogy a véráram hajtja, a lüktetés adja a sebességet, az összeszoruló torokból kiáramló levegő lendíti feljebb.

Oda, ahol minden összeér. Ízelítőt ad az értelemből, mielőtt újra máshonnan láttatná a világot.

Indák

Zöldellő indaként kavarognak a gondolatok a tavaszi eső ritmusára. A gyökerektől indulnak a kételyek, kapaszkodókat keresnek a merész tervek és szétmállasztják a bebetonozott hittételeket. Csak a legzsengébbek törnek az ég felé, jövőre azonban azok lehetnek a rombolás mesterei.

Barázdákat vájnak a régi emlékek, mosollyal gyógyul a begyulladt tenyér. Nosztalgiáznak a szürkén távolba révedő szemek, nemcsak a kérdésre felelnek a válaszok. Utópiát idéz a lelkesedés, az mindenkinek jár az idő.

Szól a csend, cirógat a néma sóhaj, bánt a szótlan beszéd.

Lemossa az eső a lendület felvert porát, elsodorja a tavalyi száraz gazt az áradó folyó. Új indák jelennek meg a rég ismert parton.

Járva járatlan

Frissen hullott hópelyheként lepik be a járt utat a virágszirmok. A járatlanon kevesebb a fény, mégis csábítóbb a rövidített útvonal.

Állva hajtom a hintát, a derék helyett a fejet díszíti az Orion öve, tömegközlekedés a Göncöl-szekér. Kétséget keltenek az örömök és ismertek a meglepetések. Nem ér le a lábam a deszkáról, egyre feljebb visz a lendület. Ajándékokkal van kikövezve az ösvény, a cél még a távolság homályába vész.

Lehetetlenből lehetséges, hihetetlenből valóság, ijedtségből öröm lesz. Új képekkel tarkítja a ciklikus időt az élet, rég tagadott képességek merülnek fel újra a látóhatár titokba burkolózott mezején. Felismeri a lehetőséget, most azonban mégsem tanul a diák, inkább ismétel.

Tudja, ahogy a szúnyogok és lepkék, hogy az, ami a vége, nagyon nagy fényesség. Minden reggel az ajtóban köszönt a nap.

Hold

Különös fényt vet a telihold a tájra. Barátságosak az árnyékok, mintha nem ment volna le a nap. Ezüstös köpenybe burkolja a fákat, puha takaróként lepi el az út menti gazt. Új értelmet nyer a töltés menti pókháló. Korlátozó, nőni, szárnyalni nem engedő kötelék helyett védő pajzsként tetszeleg a hintázó előtt. Kulissza lesz az ijesztő vastömbből, fülbemászó dallam a kósza szélből, akarok a félelemből.

Összecsengenek a mondatok, megmosolyogtat az egyszerűség. Ugyanazt az utat járjuk.

Mámorítóan tökéletes a tavaszi este, most másé a világ gondja, enyém az idill.