Mese

Máshogy süt a nap, amikor kilépek az ajtón. Csak este veszem észre, hogy elállt a szél, amikor egy másik ajtón lépek ki. előtte járatlan utakon vitt előre az adrenalin. Elvegyültem a fürkésző tekintetek között, a munkagépek vájta talajban sem botlott meg a lábam.

Mesevilág ez, ahol délután egy férfi hegedül a régiségkereskedésben. Ahol este táncot lejt a Hold és a csillag a Dunán, ahol a híd fényei a kulisszák. Ahol, ha nem nyílik az egyik, akkor beengednek a másik ajtón. Ahol eltűnnek a lejtők, ahol smink helyett hamut viselnek az emberek. Piac rejtőzik a háztömbök között, mosoly a néni arcán, meglepettség a munkásén.

Egy pillanatra nincsenek lehetőségek, sem kétségek. Estére csak a kézfogás marad. És a rigófütty. Meg a futó szuszogása.

Jó megpihenni.

Hintagyag

Játékosan csillog a sár a tél végi napfényben. Még nem ragadós masszaként állja a dolgukra igyekvők útját. A Máglya agyagemberét juttatja eszembe, elvarázsolva bámulom az alakítható anyagot. A felszíne gyúrható, lejjebb viszont még tart a kemény fagy.

Még nem elég a napsugár ahhoz, hogy felengedjen, mire a rigó beénekel, addigra a föld is kifekszi a fagyot. Kemény talajból ragadós sár, majd zöldellő pázsit lesz.

Estére sem hagy alább a szemek gyermeki csillogása, a váratlan feladatok sem halványítják el az újdonság fényét. Hihetetlenül természetes megbízni a végtagokban, a szövet oltalmában, a világ változatos állandóságában.

Levegővétellel hintázok, elringat az elmém.

Holnap

Fáról felkúszó indaként tekerednek az új feladatok a hinta kötelére. Visszafognák a hitázó lendületét, erőlködve próbálom visszanyerni a szabadságot, mégsem mozdulok a futva érkező segítség nélkül. Már tudom, hogy nemcsak a futó fedez fel minden nap más távlatokat, új lendületre kapva, a feladatokat letudva én is megint csillogó szemmel kémlelem a valóságot. Kiszínezik a hétköznapokat a kedves szavak, a mosolygó tekintetek, a játékos víztócsák. Melengeti a hátamat a napsugár, mások sikereinek örülve, mérgeiket feloldva, vicceiket megértve indulok el a mindennapok nyomvonala mentén, hogy az útról letérve újabb csodák csendje ébresszen reggelente.

Nappal is gyönyörködtet az éjjel látott varázslat, ma is elragad a tegnapi mámor. Még felhőkbe burkolózik a holnapi öröm.

Kulissza

A nagy víznél ér utol az alkonyat. Futnék a rózsaszín felhők után, elmenteném az ünnepi díszletet. A baglyok tánca teszi teljessé a bált. A fagy tervezte a kulisszát, alkonyatkor minden elveszíti szilárd körvonalait. Homályosabbak a berögzült gondolatok, halványul a döntések kontúrja, csak a mosolyra húzódó ajkak és csillogó szemek jelentenek biztos pontot a fagyos félhomályban. A vadludak és a repülőgép is messze szállnak. Ők az állókép statikus, be nem fogható mozzanatai, a hétköznapok lázadói, az időszámítás megtévesztői.

Bizonytalan léptekkel lefelé sétálva, biztos léptekkel felfelé sietve. Sötét csöndben, vakító napfényben ugyanolyan szép a Duna. Fagyos partja még megtartana, a közepe már tovább sodorna.

Öröm elmerülni a nagyvíz rengetegében. A jeges keretek közé ékelődött hullámok tovább erősítik a tudat mantráját. Miden jól van.

Ajándék

Kikezdi a szél és a fagy a kezeket, mégsem tanul a tenyér. Örömmel adja át a melegét. Mindkettő mohón kap utána. Az egyik ajándékot bont, a másik oltalmat keres.

Értelmetlen jeleket rajzol a friss hóba, szüksége van a csontig hatoló hidegre. Nehéz esőcseppekként koppannak az elme határain a gondolatok, a jég sem nyomja el a visszhang lüktetését. Egyéves álomból ébredek, még látom a folyót, még számolom a szivárványokat, már más álom elől iramodnának meg a gondolatok.

Meddig ajándék az ajándék? Addig, amíg masni tarja össze a csomagolást, vagy ameddig örömet okoz, nem porosodik és rozsdásodik, nem reped meg a széle és nem csorbul az éle? A polcon is ugyanúgy veri vissza a napsugarakat, mint a kirakatban?

Csomagolópapír zizegése vegyül a hinta monoton nyikorgásába. Új kérdések vezetnének vissza a régi csapásra. Várom a havat. A fehérség beborítja, ragyogó takaróval fedi el a fagyos pázsitot.

A jég nem lejtő, az utazás öröme nemcsak az érkezés, a felnőtt kornak nincs is küszöbe, az elme azért van, hogy táguljon. Recept nélkül osztogatható a boldogság.

Méz

Mennydörgés vegyül a téli éjszakába. Színes szikrák cikáznak a mínuszok között, mégsem kötik le a tekintetet. Csak néz, messze, maga sem tudja, mit fürkész. De látja, hogy mi van a dombok mögött, mit takar a kopár ágak törékeny takarója, a vízparti avar fagyos földje, a kesztyűtartók mélysége. Mit rejtenek a szövetek, a szamárfülek, a jegyzetek. Kis noteszbe álomkócosan belekarcolt jeligék. Régen féltve a szekrény tetejére feltett, most leporolt, önmagukban ragyogó kis játékok.

Elveszik a látóhatár, lehetőségeket rejt a vakító köd. Szivárvány vegyül a fehérségbe, más szemek máshonnan mutatják meg a világot. Cinkos mosoly villan a téridőn át.

Néhány sor ingat, majd ringat édes mámorba. Jégvirágok futnak fel a hinta kötelén, üdítő nektárjukból mézet készít a képzelet.

Ezzel édesítem a játékot, élesítem a tekintetet, olajozom az ajtókat, hintem fel az ösvényt, ápolom az elmét. Így minden szebb.

Mutató

Zajra ébredek. Súrlódnának a valósággal a nesztelenül suhanó percek, megvalósíthatatlan kívánságot teljesít az óramutató. Mesebeli tájat lát a szem, összeolvadnak a fák a köddel, a köd a sötéttel, az út az árokkal. Nem kellenek árnyékok, sem színek, a retinába ég a vakító fehérség. Aludnék, inkább álmodom. Azt, hogy nem fáj az ébredés, azt, hogy nem bánt a dugó, azt, hogy nem nyűg az út. Azt is, hogy olvad a mosoly a fagyon, egymásra rakódnak az emlékek. Távolinak tűnik a tegnap és közelinek a tavalyi év. Az álomban maguktól születnek meg a döntések. Nem elhallgatott igenek és ki nem mondott nemek jelzik az ösvényt, hanem az út mutatja a lehetőségeket.

Álmot élek. Csendes szobában ragyognak a csillagok, meleg a takaró, szállingózik a hó.

Az sem baj, ha felkel a nap.