Kabát

Nehéz kabátként fektetem a szék támlájára az elmúlt heteket. A zsebében kotorászva rendszerezem az élményeket. Szalagok, gombok, betűk, hangok, érett gyümölcsök, nagyvizek, naplementék, boldog pillanatok kerülnek elő a rejtett zugokból. Elégedett mosolyt, teli szájjal kacagást és rácsodálkozó tekintetet csalva a sosem nyugvó elme arcára. Egyre könnyebb lesz a kabát, rég elillant már a zúgolódás és a kételkedés moraja. Rövid jegyzeteket böngészve levetkőznek és jelentéktelenné válnak az aggályok. Régi új vágyakat hoznak a lehulló levelek, valamiért mindig meglepődök a soha véget nem érő körforgáson.

Elégedetten vetettem le a kabátot, hogy holnap újra a szüntelenül boldogok lendületével terítsem a hátamra, mielőtt elindulok a csodákat rejtő reggeli ködbe. Biff is megmondta, hogy a csodák általában kicsik és csendesek. De akkor is vannak, ha már megszoktuk őket. Sőt, akkor vannak igazán.

Javíthatatlan

Éjjel az ajtóba hordta a szél a száraz faleveleket. Vörös helyett rozsdabarna szőnyegen vezeti be az ajtón az első napsugarakat. A hátamat melengetve búcsúzik a nyár. Úgy ölel, hogy átjár a melegség, hiába sajnálom, mégsem tudok búslakodni az elmúláson. A déli bennfentes egymáshoz simulás után csontos kezekkel üdvözöl az égetett gaz illatú, széllel kacagó, sárgás fényekkel játszó ősz. Kezdődne a kócos, libabőrös, hajnalban még véletlenül sem mosolygós arcok évszaka. Széllelbélelt zsebemben őrzöm a vidámság szikráit, egyenes barázdák között terelgetem a kusza gondolatokat, szemeim a betűkön tartva élvezem a világ egyszerűségét. A háttérben a legszebb színeit magára festegető természet a tökéletes kulissza. Elkalandoznak a gondolatok, belebújok a világba. A zöld bársonytakaró most nem való erre a tájra. Cirógatnak a tövisek, ölelnek a napsugarak és altatnak a felhők.

Örülök, hogy a nap végére minden galiba mókává válik. Nincs sötét, sem félárnyék, csak ragyogás van.

Lavina

Megijesztett, hogy ennyi volt, hogy csupán eddig tartott a varázs és a lendület, mostmár nincs több szivárvány.

Elég volt visszatérni a mindennapok csillámporos körforgásába, hogy egyre tovább bővüljön a látóhatár és a messzeségbe tűnjenek a korlátok. Jól esik szétszakadni és jól esik újra helyén találni a darabokat. Jól esek. Lavina indul a kipattanó gondolatból, amely mindent magával ragad. Nem törődve a sürgős történésekkel, a morcos arcokkal, az áporodott levegővel, begyulladt hangszálakkal. Nincs éhség, nincs fáradtság, nincs panasz. Őrült szédülésbe vált a hétköznap, robogó szélviharként rántok magammal mindent és mindenkit, esélyt sem hagyva a választásra. És jönnek, minden jön egyszerre, meg nem állva, engedélyt nem kérve letaglóz az Élet maga. Talán van, amiből ma volt idén az utolsó, de lesz olyan, ami holnap lesz az első.

Minden perc egy újabb csoda, minden csoda egy másik kezdete. Mit kívánhatnék még, ha az álmom élem?

Pihenő

Vége van a nyárnak, már a test is jelzi, hogy hamarosan nemcsak a gesztenye levele vált rozsdabarnába. Szebben is szólhatott volna, nem kellene ilyen sunyin hátba támadni, de jól esik a kényszerpihenő. Nem tudja jobban, hogy mire vágyom, de ismeri a módszereket. Mégsem panaszkodom, van valami üdítő a tompa mélázásban és a pokrócba bevackolásban.

A megszokottnál egy hónappal később döntött ágynak a körforgás. Tudta, hogy nem lehet hamarabb, tökéletesen időzített. Nem szigetelt el, nem okozott nagyobb bosszússágot a kelleténél. Inkább segített, hogy majd újra felálljak, hogy megtaláljam a nyár elején gondosan megszárított hársfavirágot, hogy régi mosolyok villanjanak fel az emlékezetben. Megmutatta, hogy zárjam ki a világ zaját és azt is, hogy minden helyreáll. Hálás vagyok a kórságnak.

Van, hogy szavak nélkül beszélgetünk, minden mozdulatunk árulkodik. Vajon ki érti még ezt a nyelvet?

Találni

Ősszel a legszebb a nyár éjszaka. Lepelként borul a csillagos ég a tájra, a hintázó szemének ajándék ez a látvány. Apró csodákat rejt az égbolt, a Tejút fényes palástja nem homályosítja el a többi csillag ragyogását. Önálló egyéniségekként jelennek meg az égbolton, egyedül alkotnak csodálatos egészet a nagyvilággal. Áldás is lehetne a hajnali ébredés, buksissimogatva kellene kiszállnom az ágyból, hogy aztán elismerően kacsintsak a tükörbe: igen, megint megcsináltad. Lassacskán fedezem fel az új útvonal rejtélyeit, minden napra más csodát tartogat az érkezés. Van, hogy a nyomasztó csend, máskor a lendületes reggel nyűgöz le.

Piros pöttyöket keresek a fáradt jegenyék között, de az ég vörösében elvesznek az apró gyöngyszemek. Felnevetek, mert miközben az erdő alját pásztázom, nem veszem észre az égi bált és nem hallom a levek moraját. Akkor bukkan elő a csoda, amikor belefeledkezek a tájba és önmagamba. Mindig itt kell keresni a megnyugvást.

Utak

Úgy kavarognak a fejemben a gondolatok, mint a viharfelhők a kora őszi égen. Mégsem figyelem a táncukat, nem feledkezek bele az eső és a napsugarak játékos küzdelmébe. A jövő zenéjét hallom a fülhallgatóból, édesen altat a dallam. Majd nagyot fordul a világ, felgyorsul a tánc és a színeket fürkészve vetem bele magam a következő menetbe. Giccses filmrészletbe rendeződik a táj. Ha nem látnám, nem hinném, hogy ennyire gyönyörű, amikor a napfény töri meg a szélvédőre csapódó esőcseppek sodrását. A szivárványok vibráló színeitől transzba esik a tétova lélek. Hirtelen felszabadítóvá vált a mennydörgés, energiává alakítom a vihar nyomasztó szürkeségét, életerővé a ragyogó napsugarat. Önfeledten kacagok bele a szivárványba. Nem nézem már az álmokkal kirakott, ismerős ösvényt, felfedezetlen utakra csábít az örökmozgó naivitás. Sejtem, hogy milyen a Paradicsomban.

Jó belefeledkezni az életbe, mások gondolataitól nem megmérgezve ellenállni a nemtehetemség körforgásának. Most nem jelent hátrányt kimaradni a körből, mámorító a másság, bátorító a nevetés, megnyugtató a láthatatlan kezek vállveregetése.

Minta megállt volna az idő a vázában, de mit ér a rózsa, ha nem tud kinyílni?

Érkezve

Falevél roppan a talpam alatt. Elmosolyodom, amikor meghallom a hangot, nemsoká megérkezik. Egyelőre csak úton van, közeledik, hogy aztán elérje célját. Mert mindenki a sajátját kergeti, és későn jön rá, hogy erőlködve nem marad idő élvezni a tájat. Maratonná válik a keresés. Alig merjük kimondani, ha révbe értünk, helyette azt fürkésszük, hogy merre folytatódik tovább az út.

Megérkeztem, vége van a nyárnak, elmúlt a vakáció, de mégsem. Tovább folytatódik, minden nap új élmények, képeslapra való pillanatok, csodálatos felismerések gondoskodnak arról, hogy a kerék helyett az utat válasszam.

Ha másnak mondanám, nem hinné el, ha más mondaná nekem, én sem hinném el. Apró hullámokkal szemben nem végtelen a látóhatár, a fehér toll nem a kárókatonáé, a mikrofon nem csak játék. És mégis az. Tanulom szeretni a feladatokat, igazából kapaszkodók ezek, csak így érem el a kilátót, ahol ámulatba ejt a látvány.

Giccsesen tökéletes islehet a világ.