Ámítás

Meggyötörten ült az íróasztal mögött. Hiába minden igyekezet, megint nem jött be a számítása. Az eredmény tovább erősítette benne a meggyőződést, hogy ez a világ pusztulásra van ítélve. Pedig felcsillant a remény. Kíváncsi szemei szikrázva szelték át a májusi esőcsepekkek által elmosott valóságot. De hiába, ő sem érti. Még a kérdést is megfelelte, őt is meghallgatta. És mégsem érti. Igazából már nem lepődött meg, szégyenlősen elmosolyodik, amikor eszébe jut, hogy azt hitte, hogy most majd sikerül, újra megmutatja. Becézgetné, csiszolná, marasztalná, mégsem fogad szót, de visszavárja.

Prizmaként törik meg az esőcseppek a kíváncsiságot, egy újabb előre lejátszott menetben állok kötélnek. Tudom, mit várok és tudom, mit várnak tőlem. Számító szerkezetként elemzem a valóságot, úgy érzem, többet adhattam a várnál. Kiállok az esőre, hogy lemossa rólam a szűkülő szobák szennyét, segítsen levedleni az álértelmet és újra bevenni a bal kanyart, hogy kiérhessek a végtelen országútra.

Nem hagy aludni a gondolat, hogy többet is adhattam volna. Álmatlanul pislogok a párnán, újra a már majdnem elfeledett játékot kezdem el. Lázadást szít a sötétség, a szabadság ízét érzem a számban és mosollyal nyugtázom, hogy nem az én vállam nyomja a világ gondja. A bárányok jó esztendőt ígértek, segítséget is kapok. Igaz, a tavasz már állítólag rég elkezdődött, de nálam még tegnap karácsony volt.

Egy napom a...

Minden tökéletesen indult. Tegnap este még pontos ütemtervvel vágtam neki a napnak. Annyira pontossal, amennyire kedvem volt igazodni a programhoz. Majd sodródok, gondoltam, abban mindig jó vagyok.

Időben csörgött az ébresztő, csak tíz percre vágytam még, hogy aztán energikusan belevessem magam a csallóközi piros betűs nap fergetegébe. Egy óra múlva kialudva nyúltam a telefonért. Agyvelőmbe hasított, hogy a tervezett idő töredéke alatt kell lezavarnom a készülődést. A „Nincs egy göncöm se!” gondolatnak ideje sem volt arra, hogy átsuhanjon ébredező elmémen. Meglepő nyugodtsággal kaptam magamra mindent. „Itt lehetetlen elkésni” – mantráztam útközben, amikor esély sem volt arra, hogy az általam diktált sebességgel haladjak.

Mégis összejött. Igen, bár még mindig nem hiszem el, de igazából valóban teljesen természetes volt, hogy nem késhetek el. Statisztaként vegyültem el az öltönyös, kamerás, mikrofonos emberek között. Önmagam helyett egy árnyékot küldtem a harcmezőre. Minden az arcára van írva.

Az első kávé rántott vissza a valóságba. Úgy hatott rám a koffein, mint egy pohár jeges víz a napon pilledező kisiskolásra. Magnézium a szájba és véletlenül az üvegbe, újabb kávé a napon, önfeledt nevetés és őszinte érdeklődés. Majd futás tovább, mert még mindig nincs vége.

Megtalálom a földi paradicsomot, terasz, rigófütty, áramforrás és egy szusszanatnyi idő.

Kezet fogunk, mosolyog, rám néz, beszél, bólogatok, vége. Írok, szelektálok, csatolok, küldöm. Vége.

Tíz óra és a frizura még mindig tökéletes. Úgy érzem magam, mintha nem mozdultam volna ki a szoba félhomályából, az elmém lemaradt a felfoghatatlan rohanásban. Talán az automatikusan adagolt adrenalin rántott át egy párhuzamos valóságba, ahol magától értetődő, hogy nincs megállás. Mindent lehet fokozni.

 „Gratulálok” – mondja mama és zavartan mosolyogva gondolok vissza a műszakra. 

Holnap egy újabb kihívás, nem hagyhatom itthon az okos szemüveget. Minden fokozható

Szivárványok

Rutinná vált a rohanás. A kutya éneke elkergeti a hajnali álmokat, az autó zaja elnyomja a rigóéneket, a nevetés elodázza a szürke gondolatokat. Szinte észrevétlenül lopakodik a tavasz. Sárguló repce bukkan ki a zöldellő bokrok mögül. Csak a virágba borult fára emlékezem, meglep, hogy már minden átalakult. A szivárványok változást ígértek, de lejárati dátum és használati utasítás nélkül kaptam meg a jövendölést. Egyre beljebb tolom az ágyat, óriási teret hagyok magamnak. Zuhanó almaként kólint fejbe a felismerés, hogy minden változik és alig veszem észre, mert úgy gondolom, hogy mégis ugyanaz marad. Akár elégedetten hátradőlhetnék, de abban nincs semmi szivárványos.

Legyőzhetetlen

Savként zubog le a torkomon a sok kifogás. Érzem, ahogy marja a nyelőcsövem és arra készül, hogy mindenemet átjárja a nemtehetemség. Nem engedek a nyomásnak, különös erőket ébreszt bennem az intés. Hiszem, hogy megcsinálom azt, amitől mások óvva intenek. Most nem ők vannak a színpadon, hanem enyém a terep. Én rendezem a körülményeket, és az elhatározás mérhetetlen energiával tölt fel. Kis lépés az emberiségnek, de nagy lépés nekem. Várom a kihívásokat, vörös posztóval megyek eléjük, hogy méltóképp üdvözöljem őket a pavilonban. Kijár a kölcsönös tisztelet, de legbelül tudom, hogy legyőzhetetlen vagyok.

Beállítások

Tavasz van, olykor mégis felveszem a báránybundát és őszinte kíváncsisággal hallgatom a körülöttem zajló világot. Mosolyogva konstatálom, hogy a sorok között feladott leckét is megtanultam. Akárhogy is nézem, az emberi naivitás a legszebb dolgok egyike. Hogy hisszük, amit látunk és saját szemüvegünkön keresztül észleljük a valóságot mellőzve mások fókuszait. Hogy hiszek magamban és magabiztosan kezelem a beállításokat.

Tudom, hogy mi van a csomagomban és állandóan bővítem a készletet.

Élmény

Ajtók, folyosók, új épületek, más világok tárulnak ki előttem, miközben én a kisujjamat sem mozdítom. Egy helyben ülve élem meg, miként tágul a tudatom, hogy fogadja be az új gondolatokat. Bizsergést érzek, miközben lapozok, mosolyogva emésztem a mondatokat, nagyokat bólintok és felszabadít a felvilágosult eszme.

Mintha újra az iskolapadban ülnék, egy éve még papírhalmazok borították körülöttem a párnákat. Megszépültek az emlékek. Máshogy látom a múltat és szinte nosztalgiázva szívom be a jól bevált tea illatát. 

Minden egyes elolvasott mondat megerősít, hitet, biztonságot és örömet ad. Élvezem az elégedettség eufóriáját. Kicsit elbódít, „elringat, marasztal, egésszé gyúr”.

Furcsa dolog ez, egyszerű lenne a tavasz ra fogni azt, hogy világgá kürtölném a boldogságot.

A felismerés egy kis teremtés és egy újabb lépés a következő ajtóhoz.

Boldog, aki nem tudatlan

Álmosan hunyorog a határ a kora tavaszi napba. Mintha még öt percet kérne a harsányan éneklő rigóktól. Ismerős képet látok, így festhetek, amikor reggelente megszólal az ébresztő. A kutya vidáman tapossa a füvet, én azt nézem, hogy vált zöldbe az út széle. Friss fű lepi be a tavalyi gazt, de még nem teljes a megújulás. Itt-ott előbukkan a régi dudva, akárcsak a tavaly legyökerezett gondolatok, ez sem tágít a felszínről. Olyan a természet, mint a könyvespolc, amin időnként új könyvek veszik át a főszerepet, de a régiek sem kerülnek le onnan. A könyvespolc pedig olyan, mint én magam, teli színes borítókkal, meglepő szókapcsolatokkal, örökérvényű gondolatokkal, hermeneutikás körökkel.

Gyalogolok, a kutyát nézem és közben megértem, miért lehetnek boldogok a tudatlanok. Ő csak megy, még nem ismeri, milyen felüdülést és mókát hoz a tél és azt sem tudja, hogy néhány hónap múlva búvóhelyet keres a nyári hőség elől. Idővel ez is kiderül, ahogy én sem maradok tudatlan és tisztában vagyok vele, hogy ettől még lehet egy mennyországom.