Credo

Hiszek egy Időben. A ciklikus, örökké önmagát ismétlő időben, ami újra és újra lehetőséget ad a változásra. Ami nem tűnik el. Figyel, követ és pont úgy múlik, ahogy számomra a lehető legmegfelelőbb.

Hiszek egy Életben, ami épp úgy alakul, ahogy én szeretném és mindig a legjobbat tárja elém. Olyan, mint egy szülő: dicsér, amikor megérdemlem, megsimogat, amikor szükségem van rá és dorgál, ha kell.

Hiszek a Találkozásokban, amik nem véletlenül alakulnak úgy, ahogy megéltem. Mert megtanultam, hogy nincsenek jelentéktelen találkozások. De megesik, hogy figyelmetlen vagyok, és csak utólag eszmélek rá egy egymásba botlás fontosságára.

Hiszek az Álmokban, amik utat mutatnak a mindennapi élet rejtett búvóhelyeihez. És ahol éjszaka fészket rakhat az elmém, hogy megpihenjen. Mert tudom, hogy ha eltévednék, elég kiterítenem az álomból szőtt térképet és újra megtalálom a helyes utat.

Hiszek Önmagamban. Mert én vagyok ez egyetlen, aki igazán hihet bennem. Aki ismeri a kockázatokat és az erősségeket. Tudja, mennyit érek. És tudja, hogy semmi nem ér ennél többet számomra a világomban.

…a Józanészben, a Jó borban, a Bizalomban, a Fejlődésben, a Nyújtózkodásban.

Az őszinte Nevetésben és a Mosolyban, ami mindannyiunk számára egyet jelent.

A Remegésben, amit olyakor nem egyszerű megmagyarázni.

A Beszédben, amit annyira egyszerű félremagyarázni.

A Szamárfülekben, amik mindig mást jelentenek.

A Betűkben, amik mindig segítenek.

Úton

Egy árnyat látok a ködbe burkolózva. Automatikusan lassítok és megállok az út szélén, belülről nyitom ki az ajtót. Nem szól, mikor beül. Csendben megyünk tovább. Nem nyomasztó a szótlanság, felszabadít, hogy nem érzek késztetést a beszédre.

Dombokba vált a síkság, egyre nagyobb kanyarokat teszünk meg, hogy elérjük a szerpentineket. Már látom a csillagot, lassan kitisztul az ég. Még mindig nem beszélünk, mégis olyan, mintha megnyitották volna a szelepet. A zenével együtt áramlanak az alaktalan szavak. Le kellene tekernem az ablakot, hogy legyen elég hely, de nem akarom megbontani az idillt.

A hegytetőről minden más: apró ékszerdoboz alkatrészeinek gondosan kiépített hálózata. Mindennek megvan a helye és ideje. Látszólag mindenki tudja, mikor merre induljon.

Bódítóan hat a friss levegő. Maradnék, mert nem húz már a mélység. Eleget láttam, gondolom. Inkább a madarakkal tartok.

Mégsem indulok el. Félek, hogy mi lesz veled, ha a világ tetején hagylak. Hogy találsz majd vissza? Elviszlek az első kereszteződésig. Innen már hazajutsz. Tiszta lelkiismerettel húzódok félre, várom, hogy kiszállj, de sehol sem talállak.

Hazafelé jót kacagok, felszabadultan énekelek, belevetem magam a ködös éjszakába és tovább követem a csillagot, bízom benne, hogy hazavezet.

Plüss takaró

Azt hittem, már csak emlék marad. Édes emlék, amit megszépít az idő. Gyerekkorom tükörcserepeiről visszatükröződő fehérség.

Vártam már. Nagyon régóta vártam. Talán nem is tudatosítottam, mennyire. Féltem, hogy ha eljön, olyan lesz, mint egy beteljesült álom. Ami nem álom már, mert elveszik a valóság zegzugaiban. Alkalmazkodik a környezethez, lecsiszolódik és mattba vált a magas fénye.

Annyira természetes volt, amikor először megláttam. Nem öntött el az eufória. Tudtam, hogy havat hoz a tél.

Apró csillámok cikáznak az utcai lámpa fényében. Újra és újra elbűvöl a látvány. Baktatok a hóban és látom szembejönni a mosolygó, piros pozsgás arcokat. Úgy érzem, boldogabbak, mint korábban. Boldogabbak, mint karácsonykor.

Megdobban a szívem, amikor tudatosítom, milyen puha és varázslatos ez a fehér lepel. Mennyi minden elfér alatta. Akár egy plüss ágytakaró, ami elfedi a gyűrött lepedőt.

Táncolok, egy keringő elegáns lépéseit járom a hóban. Nem hagy nyomot a lábam, mert még véletlenül sem érintem a talajt. A leheletem sem gomolyog a sál alól, mert nincs szükség már lélegzetvételre. Talán a szívem sem moccan, ellazulnak az izmok, átjár a szentség.

(Nagy levegőt veszek, elhallgat a zene, beindul a vérkeringés, koppannom kellene a fagyos földön, de megtart ez a mágikus lepel. Lassan érek földet. Újra levegőt veszek, érzem az újesztendő lehetőségeit, kihívásait, változásait. Tudom, hogy jó úton járok.)

(jól)Eső(k)

A hirtelen jött szél felborzolja a parti nádast. A napot már eltakarják a felhők, de a levegőnek még senki nem szólt, hogy zivatar jön. Ugyanolyan forró, mint egy órával ezelőtt. Az emberek lassan eszmélnek, hogy aztán gyorsan összepakolják a felszerelést és meglógjanak a vihar elől.

Nem érzem a nyugtalanságukat, nem érzem a villámok keltette feszültséget a távvezetékek alatt. Nem akarok elmenni innen.

Fülledt az idő, nem mozdul a levegő a folyóparton. Beszorul a szél a fák közé. Beborul az ég, elered az eső. Átlátszó függöny ereszkedik a tájra, lassan áztatja a leveleket, a ruhát és a földet. Élvezem. Nem akarok elmenni.

A városban hirtelen jön a zápor. Végre kiürülnek a terek és mintha egy másik valóságba kerülnék. Az eső lemossa az utca porát az erkélyen tündöklő virágokról, megtisztítja a tereket, kifényezi a macskakövet, elnyomja a kanális szagát. Vacogok a hirtelen jött hidegtől és a felemelő gyönyörtől, alig várom a buszt, hogy az ablakából nézzem a szivárványt.

Ma kisütött a nap. Annyian várták már a fényt, hogy végre megmutatta magát. Előtte sem esett, csak a köd permetezte be az autó szélvédőjét. Átjár a nap ragyogása, de ez csak sötétedés után tűnik föl. Nosztalgiázok az esők emlékein és azon tűnődöm, hogy mennyi Pillanatot tudunk minél tovább megőrizni? Nem merülök bele a szakmai fejtegetésbe. Tudom, hogy minden Pillanat véges és végtelen egyszerre. És kevés felvillanyozóbb dolog van a pillanatnyi halhatatlanságnál.

Álom 3.0

Nem hittem volna, hogy ennyire jól esik elvárások nélkül létezni. Ha csak néhány órára is kiesni a megszokottból, teljesen újat látni, megélni. Nem várni a csodás megvilágosodásokat, meglepő megnyilvánulásokat, kényszerű kinyilatkoztatásokat. Egyszerűen rakni egyik lábam a másik után, követni az árnyékom és nem felébredni. Hagyni, hogy délben is az álmokból szőtt pókháló lepje be az arcom és dacolni az ellen, hogy újra visszakerüljek a valóságomba. Egy újabb álomból kaptam ízelítőt és néhány pillanatra eljátszok a vissza-visszatérő gondolattal, hogy aztán elmém nagyszekrényének tetejére tehessem, mint egy féltett, drága játékot, amit óvni kell.
Eltettem a játékot. Hazafelé vezetek, mellettem a fa, mögöttem a pontyok hangoskodnak. Valóságshowba illő szituáció, én is csak nevetek és érzem, hogy valami más kezdődik. Néhány napra új prioritások veszik át a gyeplőt. És én hagyom, mert tudom, hogy tudatlanul is én irányítok.

Meglepetés

Pörögni akartam, hát megkaptam. Hosszú nap volt, de a U2 slágere jó kezdésnek bizonyult. Kíváncsian mentem a kávézóba, új hely, új emberek, új történetek. Az elejétől tudtam, hogy jó lesz. De álmomban sem mertem volna azt gondolni, hogy ennyire. Pedig csak a felszínt kapargattuk. Sokadik kézből informálódok tőlem sok-sok kilométerre történő dolgokról és mégis érzem, ahogy új felületek jelennek meg a világképemben. Egyelőre fehérek, de lassan rajzolódnak ki a kontúrok és szembesülök azzal, amit eddig is tudtam, csak valami gátolt abban, hogy megfogalmazzam a történéseket. Nem szívesen búcsúzom, napokig folytatnám ezt a beszélgetést egy olyan témáról, amiről azt hittem, hogy már senki nem tud újat mondani.
Tovább pörögnek a homokszemek, de újra és újra visszatérnek a délelőtti gondolatok. Este rájövök, hogy ez nem munka, nem hobbi, nem szívesség, nem egyszerű tájékoztatás. Megint formálódtam kicsit és újra átrágom, hogy mit is jelent a Carpe diem! ... mert nem egyszerű mindig a mának élni, sőt, néha elképzelhetetlen.  Felfogni, átélni, értékelni a Pillanatot. És nem elfelejteni ezeket a Pillanatokat, hanem elraktározni, olykor ezekből táplálkozni. De főleg sosem elhanyagolni a (meg)érzést és a(z át)élést. Én így fordítom a szállóigét. Döbbenettől és hálától kipirult arccal írom a mailboxba, hogy köszönöm!

Lendület

Összetörve másztam ki az ágyból. Semmi kedvem a nappali világossághoz, nincs kedvem megmosakodni, kávét főzni. Persze, ez nem kedv kérdése, ez már automatikus művelet. Már a kávézásnál elindult valami. Jó zene szólt, vigyorogva szaladtam fel a lépcsőn, hogy bepottyanjak még álomszagú irodám nyikorgó székébe. És azóta tart. Már közel öt órája tart ez a megmagyarázhatatlan lendület. Olyan, mintha valaki lesné a kívánságaimat és mindig azt tolja elém, amire szükségem van. Kezdődött egy ötlettel, a megvalósítás volt a folytatás. Utána egy olvasnivaló, amit továbbítottam, mert ha engem boldoggá tett, másnak is tetszeni fog. Egy másik írás. Az utolsó karaktereknél kihúzom magam, meghallom az angyalok kórusát, beragyog a késő délelőtti nap. Valóra vált álom illat lengi be a szobát. Egy déli telefon a hab a tortán, ami egy újabb csöndben megfogalmazott vágyat teljesít.

Legszívesebben szétosztanám a lendületet, édesség helyett mosolyt tennék a cipőkbe vasárnap reggel. Cukor helyett boldogsággal édesíteném a kávét, pénz helyett élettel segíteném a rászorulót.