Meglepetés

Pörögni akartam, hát megkaptam. Hosszú nap volt, de a U2 slágere jó kezdésnek bizonyult. Kíváncsian mentem a kávézóba, új hely, új emberek, új történetek. Az elejétől tudtam, hogy jó lesz. De álmomban sem mertem volna azt gondolni, hogy ennyire. Pedig csak a felszínt kapargattuk. Sokadik kézből informálódok tőlem sok-sok kilométerre történő dolgokról és mégis érzem, ahogy új felületek jelennek meg a világképemben. Egyelőre fehérek, de lassan rajzolódnak ki a kontúrok és szembesülök azzal, amit eddig is tudtam, csak valami gátolt abban, hogy megfogalmazzam a történéseket. Nem szívesen búcsúzom, napokig folytatnám ezt a beszélgetést egy olyan témáról, amiről azt hittem, hogy már senki nem tud újat mondani.
Tovább pörögnek a homokszemek, de újra és újra visszatérnek a délelőtti gondolatok. Este rájövök, hogy ez nem munka, nem hobbi, nem szívesség, nem egyszerű tájékoztatás. Megint formálódtam kicsit és újra átrágom, hogy mit is jelent a Carpe diem! ... mert nem egyszerű mindig a mának élni, sőt, néha elképzelhetetlen.  Felfogni, átélni, értékelni a Pillanatot. És nem elfelejteni ezeket a Pillanatokat, hanem elraktározni, olykor ezekből táplálkozni. De főleg sosem elhanyagolni a (meg)érzést és a(z át)élést. Én így fordítom a szállóigét. Döbbenettől és hálától kipirult arccal írom a mailboxba, hogy köszönöm!

Lendület

Összetörve másztam ki az ágyból. Semmi kedvem a nappali világossághoz, nincs kedvem megmosakodni, kávét főzni. Persze, ez nem kedv kérdése, ez már automatikus művelet. Már a kávézásnál elindult valami. Jó zene szólt, vigyorogva szaladtam fel a lépcsőn, hogy bepottyanjak még álomszagú irodám nyikorgó székébe. És azóta tart. Már közel öt órája tart ez a megmagyarázhatatlan lendület. Olyan, mintha valaki lesné a kívánságaimat és mindig azt tolja elém, amire szükségem van. Kezdődött egy ötlettel, a megvalósítás volt a folytatás. Utána egy olvasnivaló, amit továbbítottam, mert ha engem boldoggá tett, másnak is tetszeni fog. Egy másik írás. Az utolsó karaktereknél kihúzom magam, meghallom az angyalok kórusát, beragyog a késő délelőtti nap. Valóra vált álom illat lengi be a szobát. Egy déli telefon a hab a tortán, ami egy újabb csöndben megfogalmazott vágyat teljesít.

Legszívesebben szétosztanám a lendületet, édesség helyett mosolyt tennék a cipőkbe vasárnap reggel. Cukor helyett boldogsággal édesíteném a kávét, pénz helyett élettel segíteném a rászorulót.

nagyszínpad

Kiállok a világot jelentő deszkákra. Hallom, ahogy a gyér faágakon tapsolnak a levelek, majd elcsitulnak, kezdődhet az előadás. A folyó másik partján vadásznak. Érzem, ahogy megfeszül a vadász vállában az izom, érzem, ahogy koncentrál. Érzem az állat riadtságát, a körmök eszeveszett kaparását, a menekülés szagát. Eldördül a puska. Egy pillanatra vadász vagyok, vad és töltény. Összeérnek a világok, sebesen cikáznak a gondolataim, a levelekkel együtt elviszi őket a víz. Hirtelen nem számít a világ.  Kiprovokáltam értem és ellenem a körülményeket. Annyi a dolgom, hogy élvezzem a gyümölcsét és a lehető legtöbbet tanuljak.

Jó itt állni. A természet nem ítél. Nincs keret, kép, skatulya, vagy archetípus. Tudja, hogy mit akarok.

Álom 2.0.

Csúszós leveleken járok, az árok tetején sétálok. Néha meg akarok kapaszkodni egy-egy faágban, nehogy lecsússzak a mély árokba. Közben azt magyarázom egy kérdésre válaszolva, hogy az intuíció a fáradtságmentes felismerés – ennyi maradt meg az álomképből, amely a reggeli kávérituálé közben villant fel a fejemben. Örülök, amikor nem csak kusza kép(telenség)ek maradnak meg az álmaiból, hanem olyan mozzanatok, amelyek értelmezése a felismerés megelégedettségével tölt el.

Vannak olyan dolgok, amelyeket fölösleges magyarázni. Számomra ezek a jelek a tudatalattiban elraktározott információk segítségével tökéletesen applikálhatok a való életben.

Nézem a vén diófát a ház előtt. Egy galamb próbál megkapaszkodni a kopasz ágakon. Első próbálkozásra nem sikerül, másodikra se. Végül fogja magát és felszáll, pillanatok alatt eltűnik a levegőben. Nem kell erőltetni azt, ami nem megy – próbálom olvasni a galamb gondolatait. Néhány perc múlva azonban visszatér és elégedetten elhelyezkedik a korábban kinézett ágon. Utána egy másik galamb is mellé ül. 

Búvóhely

Kint zuhog az eső. Látom, ahogy apró patakokat rajzol az ablaküvegre és eltűnik a párkány alatt. Megtelik a hamutartó az erkélyen. Az esőcseppek koncentrikus köröket rajzolnak a vízbe és az sem állítja meg őket, hogy már nincs hová hullaniuk. Tudatlanul átveszik a korábban lehullott cseppek helyét.

Az ablakból nézem az akciófilmet. Egy magas támlájú fotelben ülök, mellettem kis asztalka. Épp a lámpa fér el rajta, a borospohár, a kávéscsésze, egy csomag zsebkendő és a könyv. Szép, keménykötésű, bordó darab. Örök igazságok vannak benne, amiken most csak átsuhanok. Mert leköt a kinti világ, az eső és az utca fénye. Félhomályba borul a szoba olvasósarka. Törökülésbe kuckózom magam és csendben mosolygok, hogy ez az én búvóhelyem. Itt olyan világokba csöppenek, ahova csak meghívásos alapon lehet bejutni. Magamra húzom a pokrócot és nagyot kortyolok az öblös borospohárból. Elmerülök a tökéletességben és ráeszmélek, hogy nagy a csend. Csak az eső kopogását hallom. Elgondolkodom és rájövök, hogy igazából mindig ezt akartam. Szembe menni az elvárásokkal. Megmutatni, hogy így is boldogulok. Sőt, így boldogulok igazán. Túl határozott vagyok ahhoz, hogy elismerjem a régi korok nagy igazságait.

Arra ébredek  fel, hogy fázom. Elállt az eső, lehűlt a levegő, lecsúszott a pokróc a lábamról és kialudtak a fények. 

Késleltetett katarzis

Egy újabb álmom teljesült. Hihetetlen, de az utóbbi fél évben nagyon jó vagyok önmegvalósításból. Kár, hogy ezt általában utólag tudatosítom. Például azt is most fogtam föl, hogy az utóbbi fél évben milyen jó voltam önmegvalósításból. Csupa drímskamtrú pillanat. …amiket utólag élek át igazán.
Késleltetett katarzis.
Ez lett az egyik kedvenc szókapcsolatom, amivel tökéletesen illusztrálhatom, hogyan is viszonyulok a (nem mindennapi) örömökhöz. Igyekszem minden pillanatot úgy megélni, mintha ez lenne az első és az utolsó az életemben. Ártatlan csodálkozással, bevégeztetett vággyal, zabolázatlan lelkesedéssel.
Például tegnap, amikor az elhagyatott utcán sétálva felnéztem az égre és egy északi falucskában éreztem magam. Vagy amikor a színes szélfogókban elmerülve átadom a kormányt a robotpilótának és azt sem tudom, hogy értem célba. Meg amikor a paraméterek hallgatása helyett a kockákat számoltam a macska hasán.
...És azt hiszem, hogy ez mindig sikerül. Pedig nem. Mert van, hogy később jön a Pillanat. A felismerés, amikor egy lélegzetvétel erejéig kihagy az ütő, fejemben angyali kórusok zengnek és koponyám körül sárgásfehér fény gyúlik. Igen, egyfajta megvilágosodás ez, ami még szebbé teszi az élményt.

Késleltetett katarzis… az örökké szaladók ambróziája.

Mosoly

Nyugtalanul indult a nap. Teljesen elfelejtettem már, hogy mennyire érzékeny tudok lenni. Legszívesebben Csipkerózsikaként ágyban maradnék és aludnék…mondjuk,az idők végezetéig. Vagy ameddig föl nem ébreszt valaki.
Napközben sem jobb. Az úton azon gondolkodom, hogy a mosoly hiányzott, az önfeledt nevetés elűzhette volna a felhőket. Aztán jön a mosoly és a nevetés, de még mindig szürke az ég. Egy mondat motoszkál az agyamban: szeretünk félni. Nemhagy békén és hiába próbálom magamban cáfolni, nem megy. Megpróbálom applikálni, de az sem hozza meg a várt eredményt. Elfelejteném, de míg nem helyezem el az elképzeléseim szerint, képtelen vagyok szabadulni tőle.
Semmire sem vágyom jobban, mint egy nyugodt, meleg fényben úszó szobára, vastag pokrócra. Kamillateával a kezemben megfeledkeznék az élet gondjairól… a fenét, magáról az életről feledkeznék meg és teljes egészben átadnám magam a létnek.

Helyette kamillateát főzök és leülök a gép elé, hogy egy újabb álmom váltsam valóra. És cinkos mosoly villan meg az ablakból bámuló tükörkép arcán.