Szemszavak

A szemszavak elárulnak (Magashegyi Underground után szabadon). Huncut dolog ez a mi szemünk. Gyakran olyan dolgokat szűr le a valóságból, amik megbontják a benti rendet. Néha csodálatosan kiszínezik a körülöttünk levő világot. Színes leveleket rajzolnak a fákra, bonyolult pókhálót a fűszálak köré, négylevelű lóherét egy háromlevelű erdőbe.

Leszállok a vonatról, bejárom a várost. Ugyanazokat a dolgokat látom, amiket mindenki más. De nekem az utca egy levelekből kirakott mágikus ösvény, a kirakat mintha kaput nyitna egy másik dimenzióba, a kávézó pedig a paradicsom. Ők is ezeket látják, csak a saját szemükön keresztül, más színekben, más asszociációkkal.

Imádom azt a helyet, az illatokat, a színeket, a bútorokat. Csak bámulok magam elé, mielőtt felnyitom a gépet. Egy percet kérek még a paradicsomi állapotból, nem vagyok hajlandó kizökkeni. Aztán mégis sikerül. Gyorsan végzek, hogy utána újra pofon csapjon ez a kávé és szőnyeg illatú mámor.

Fizetek és mintha a saját szemem nézne rám. Ugyanazt a szikrát látom. Ő is biztos szeret itt.

A szemünk állítólag nem hazudik, sőt, a szemszavak elárulnak. Pedig nem. Mindenki azt látja, amit látni akar. Nem tudjuk meg, mit lát a másik, csak ha kérdezünk. De előtte érdemes elgondolkodni azon, hogy valóban akarjuk-e a választ.

Lángok

Van az úgy, hogy minden igazol. Nem győzök szamárfüleket hajtogatni a sokat látott könyv sarkaira. Márai mintha az agyam legmélyebb bugyraiból halászná elő a gondolatokat és olyan formába önti őket, hogy kacajjal nyelem vissza a gombócot a torkomba.
Kint tüzek gyúlnak. Ki a gazt égeti, mert a fény alatt van a legnagyobb árnyék, mások a legsötétebb helyeket igyekeznek kivilágítani. Az egyik láng lassan lobban. Újságpapírral kell rásegíteni, hogy jobban égjen. A másik azonnal megperzsel és égett szövet illata mosódik a puskapor csípős szaga mellé. Van olyan is, ami először csak pislákol, majd szép lángot növeszt, de mire a helyére teszed, megint alig ég a kanóc és ringatni kell, tenyérrel árnyékot tartani és várni, hátha egy kis idő után újra táncra perdül a lángnyelv a kezünkben.
Megvárom a sötétedést, hogy kiürüljön a környék. Csak akkor megyek ki abban bízva, hogy én is megtanulhatom a táncot járó tüzek lépését ott, ahol időtlen idők óta lángok gyúlnak.

Kaméleon

Október vége van. Hihetetlen, hogy ezt minimális gondolkodási idő után le tudom írni. Nekem ugyanis hónapok óta szeptember eleje van.

De már látom, ahogy színesednek a levelek és velük együtt én is. Olyan vagyok, mint az aranyeső hulló levele, ami a száránál zöld, a hátulján bordóba hajlik, elöl pedig sárgán tündököl és mindig mást mutat a világnak. Attól függően, hogy forgatja a szél.

Csörög a telefon, néhány percig mosolygó titkárnő vagyok, aki bárkit útbaigazít. Én telefonálok, búgó hangon egyeztetek. Kávéért megyek, vigyorgó kislány vagyok. Visszaülök a géphez és grafománként föl sem állok addig, míg nem mentem el az anyagot. Kimozdulok. Már vártalak, mondja. Tudom, válaszolom. Azért jöttem, mert a telefon sem bírja. A titokzatosság a legjobb álca, jót nevetek.
Kimért vagyok. Ha kell, kevésbé, de mindig annyira, hogy biztonságban érezzem magam és a levél sárgája még véletlenül se forduljon pirosba.

Aztán én vagyok, a kérdező, a nevető, az elgondolkodó. És élvezem. A széllel együtt fordulva kaméleonként váltogatom a színeim, de a levél mindig ugyanaz marad.

avaron

Legalább egy éve vártam erre a pillanatra.
És most, amikor a barna, a vörös és a sárga a fák helyett a talajra kerül, mélyet lélegzek és törtetően belegyalogolok. De nem menetelés ez. Finom, puha léptekkel sompolygok. Hagyom, hogy belefúródjon a cipőm orra az avarba. A bakancs vastag talpán keresztül is érzem a levelek erezetét a lábujjaimon. Az erek szinte belefurakodnak az ujjlenyomatomba.
Mellettem meg nem írt dolgozatokról, el nem végzett házimunkáról, lyukas kipufogóról beszélnek, de én most a levelek mocorgását hallgatom. És megyek, mint egy eszelős. Ahelyett, hogy a járdán maradnék, csak gyúrom ezt a mesebeli pázsitot.
Aztán hirtelen elfogy. Kiérek az aszfaltra és próbálom letörölni azt az elégedett mosolyt az arcomról, mert mégis emberek között vagyok, és mégsem vigyoroghatok olyan zavarodottan.
Nagy igyekezetem közben szembe jön valaki, akinek hasonló az arckifejezése. Találkozik a tekintet és kicsi életem végtelendarabos kirakójában egy újabb puzzle darab a helyére kerül.

Sárgarózsa

Már nyílik az a három rózsabimbó, amit tegnap megmentettem az udvarból a nagy hideg elől. Percekig tudom csodálni az őszi rózsákat. Sokkal ragyogóbbak, mint kora nyáron. Látszik rajtuk, hogy bölcsebbek lettek a néhány hónap alatt, valamit vesztettek a zsenge bájukból. Sokkal emberibbnek tűnnek, sokkal erősebbnek, határozottabbnak, és látni rajtuk a forróság érlelte, nap égette, hideg őszi harmat keltette harmóniát.
Bevallom, elgondolkoztam, hogy nem lenne-e jobb kint hagyni őket. A bokron mégis szebben mutatnak, mint szobahőmérsékleten vázába állítva. Itt nem lengeti őket a szél, nem süt rájuk a fáradt őszi napsugár.
Most mégis három rózsaszálon keresztül látom a valóságot, amikor kinézek az ablakon. Mennyi mindent behoztam ezzel a három szál rózsával? Néhány napig beragyogják a szobát, utána csak az emlékük marad. És a nyári hónapok emléke, a korai ébredések, a fülledt esték, az önfeledt lubickolások. Ez mind megmaradt, és ahogy rágondolok, érzem, hogy helyrebillen a mérleg. Nemcsak a rózsákat, hanem engem is érlelt a nyár.

vasárnapi

Bekuckózom magam a fotelba, ahol utoljára egy évvel ezelőtt olvastam. Akkor esett. Most csak néhány esőcsepp változtatja nyirkosra a levegőt . Nyomasztó vasárnap van. Valódi melankólia vesz körül, megmozdulni sincs kedvem, átadom magam a légnyomásnak, ami egyre jobban eltompítja a godolataim. Semmi nincs. Csak az ősz ízű kávé, a hétköznapi gondolatokat megörökítő könyv.
Gondolkodom, felidézem az eheti ködös reggelek emlékét. Amikor már az ágyban éreztem, hogy valami más kint. A dió is óvatosabban koppant az aszfalton. A köd minden zajt elnyelt. Teljesen más volt a reggel, vigyorogtam, örültem a nesztelen zajnak.

Mikor útnak indultam, még jobban mosolyogtam. Az őszi köd egy csoda, minden elveszíti szilárd körvonalait, a fák csak lebegnek a víz molekulái között.

Hívás jön, helyzet van. De nem hagyom, hogy kirángasson a melankóliából. Nincs kedvem híroldalakat bújni, információk után szaladni.
Vasárnap van. Noymasztó vasárnap, amikor a levegővétel is pihenés.

Kivándorló

Ma korán kezdődött az este. Akárhogy is, ősz van. Lassan begyűrűzik a mindennapokba, megérnek a falevelek, fázik az orr, a fül. De ezzel még ráérünk.
(Furcsa dolog ez az ősz. Örülök a színes faleveleknek, a csodálatos reggeli ködnek, a fázó lábujjaknak, a gomolygó leheletnek. Közben behúzódnék a sarokba, boroznék, teáznék, pokrócba és vastag zokniba öltöznék. Ugye, átjön a kettőség? A mindent átszövő áldott kettősség, amitől olyan kis esendő, határozatlan emberek tudunk lenni. Ősz van. Látszólag semmihez sincs kedvem, mégis olyan energiák dolgoznak bennem, amik nem engedik, hogy tétlenül álljak-üljek a valóság felett. )
Délután kivándoroltam és egész úton éreztem, hogy ma már korábban kell hazamenni. Nem lehet lemenni minden búvóhelyre, meglesni, hova vezetnek az ösvények, hogy néz ki közelről az a sok kék virág. Csak egy kicsit időztem az ismerős helyen. Ültem a folyóparton és figyeltem, hogy a sárguló levelek is Zimmer zenéjére kavarognak a víz felszínén.
Nem jajongott, nem busongott. Inkább kacarászva végigszaladt a tájon, mint egy színes papírsárkány. És én mentem volna utána, de mégsem tértem le az útról. (Najó, egy-egy kíváncsi kitérő belefért)
Tekertem tartva a tempót és az irányt. Néhányszor elhittem, hogy "...nem számít most semmi sem. Nincsen cél, hiába is képzelem." És belevigyorogtam a napba, ami egyre jobban átvilágít a ritkuló ágak között.
Az ágyban ülök, mellettem tea gőzölög, mellette a könyv. Csak az olvasólámpa világítja be a szürkületben fürdő szobát. Kezdődik. Még barátkozom az őszi esték gondolatával. De úgy érzem, jóban leszünk.